Első bejegyzésünkben egyik közeli baráton történetét ismerhetitek meg. Amikor elmeséltem neki a fejemből hirtelen kipattanó ötletet, hogy egy ilyen blog létrehozásával kacérkodok, felajánlotta, hogy részletesen leírja mindazt, amin ő és a családja keresztül mentek az évek során. Arra kért, hogy a nevét ne hozzam nyilvánosságra, mindenképpen szeretne anonim maradni, nem akar mást elérni az egésszel, minthogy egy kicsit könnyítsen a lelkén.
Kedves mindenki!
Tudom, illene azzal kezdenem ezt a hirtelen megírt "levelet", hogy bemutatkozok. Mivel nem vágyom szánakozó tekintetekre, nem szeretnék sem pénzért, sem munkáért, sem másfajta segítségért kuncsorogni, ezért a nevemet szeretném elhallgatni, de a személyesebb hangvétel kedvéért mondjuk hívjatok egész nyugodtan Balázsnak. Nem egyszerű feladat körülbelül 20 esztendő történéseit mindenki számára érthető módon tálalni, de igyekszem minél inkább tényszerű lenni. Előre is elnézést kérek, ha ez nem fog teljes mértékben sikerülni.
Ott kezdeném, hogy koraszülöttként láttam meg a napvilágot. Az orvosok féltek attól, hogy maradandó károsodást fogok szenvedni, de szerencsére tévedtek. Szüleimmel egy zuglói kertes házban éltem és cseperedtem egészen 6 éves koromig, amikor is a házunk hátsókertjében található autópálya okozta zaj és por miatt a költözés mellett döntöttek őseim. A következő állomás szintén 14. kerületben egy panel ház 10. emeleti , másfél szobás lakása volt. Édesapám ekkor a postánál állt alkalmazásban, anyukám pedig egy élelmiszer üzletben volt osztályvezető. Nem voltunk gazdagok, de megéltünk, nem szenvedtem hiányt semmiben, szeretetből pedig tényleg annyit kaptam, hogy kívánni sem lehet többet.
A gondok a 90-es évek közepén kezdődtek, amikor édesapám egészségi állapota igen csak leromlott. Folyamatosan fájt a gerince, rengeteget volt kénytelen betegállományban sínylődni és kiderült, hogy több gerinc, illetve nyaki sérv is kialakult nála. Folyamatos kezelések, műtétek és hosszú huzavona után leszázalékolták, rokkantnyugdíjas lett. Hónapokig csak édesanyám fizetéséből éltünk, elkezdődött a közüzemi tartozások felhalmozása, de innen még volt visszaút. Miután kiderült, hogy édesapám nevetségesen kevés nyugdíjra számíthat csak, szinte mindennel próbálkozott, hogy plusz bevételhez jussunk. Elvállalt mindent, amit csak tudott, megpróbálkozott vállalkozással is, de valahogy semmi sem jött igazán össze neki. Ennek ellenére én mindebből semmit sem vettem észre. Ugyanúgy éltem a gyerekek gondtalan életét,sportoltam, tanultam, nyáron táborozni jártam osztálytársaimmal.
Sajnos egy felülvizsgálást követően édesapámat egyik pillanatról a másikra egészségesnek nyilvánították, holott ekkor már összesen 7 gerinc és 3 nyaki sérv nehezítette életét. A nyugdíját megvonták. Mivel édesapám és édesanyám között közel 15 esztendő volt a korkülönbség és apám már egyáltalán nem volt fiatal, elhelyezkedni nem igazán tudott, megtámadta bíróságon a határozatot, amely szerint ő bizony egészséges. Az egész hercehurca több, mint 3 esztendőn keresztül tartott. Nehéz évek voltak ezek. 10-12 évesen azzal szembesülni, hogy hónap vége felé már szinte állandóan korgó gyomorral kell lefeküdni és hogy a meleg vizet is kikapcsolják a tartozások miatt, na az minden , csak nem kellemes. Még szerencse, hogy szüleim kapcsolata nem romlott meg a nehézségek közepette.
Végül a bíróság jogerősen édesapámnak adott igazat, de hiába kapta meg visszamenőleg a neki járó pénzt, ez arra sem volt elég, hogy az akkorra már több milliós nagyságúra duzzadt. Azzal, hogy az összes befolyó pénzt erre fordították, csak időt nyertünk. Elkezdődött egy lassú vegetáció. A szüleim ismét próbáltak talpon maradni, de ez nem nagyon ment. Én , miután gimnáziumba kerültem és már volt rá módom, azonnal elkezdem minden diákmunkát elvállalni, amit csak találtam és haza adtam szinte mindent. Ez persze egyáltalán nem nagy dolog, nekem legalábbis teljesen természetes volt. Viszont ez nem jelentett igazi megoldást, 16 évesen arra jutottunk, hogy eladjuk a lakást, amely egyébként az én nevemen volt, a szüleim pedig haszonélvezeti joggal bírtak. Az volt a terv, hogy egy kevésbé jó környéken veszünk majd egy lakást. Csakhogy ismét beleköptek a levesünkbe.
Az történt, hogy a lakáseladást megvétózták, mondván majd csak 18 éves korom után tehetjük ezt meg.Így újabb két zord év következett és újabb milliók halmozódtak fel (távfűtés, közös költség, stb.). Amint nagykorú lettem, aktuálissá vált a lakás eladása, de ugye nem kell mondanom, hogy a végén, miután mindent kifizettünk, szinte semmi sem maradt a pénzből. Így jobb nem lévén vidékre, a korábbi szeretett lakhelyemtől több, mint 100 kilométerre kellett költözünk egy egy szobás, fél komfortos lakásba, amely ráadásul még csak nem is saját tulajdonú, hanem bérlakás volt. Az új helyen pedig még annyi munkalehetőség sem volt, mint korábban Budapesten. Édesapám itt sem tudott elhelyezkedni.
Hamarosan még a rosszabbnál is rosszabbra fordult a helyzet, ugyanis a semmiből kiderült, hogy apukám tüdőrákos, ráadásul annyi áttét található a testében, hogy a kezelésekre sincs esély. Elveszítettük őt... Ketten maradtunk édesanyámmal, én pedig egyetemre mentem a középiskola után, mellette meló, Diákhitel és minden, ami kell. Ezek sem voltak könnyű évek. Most tartok ott, hogy egy albérletben próbálom túlélni a mindennapokat, idén diplomázok és utána... Meglátjuk. Édesanyám lassan nyugdíjhoz közelít, felelős vagyok érte, kellene építenem a saját életemet és kitörni a nihilből, de hogy menni fog-e, egyelőre nem tudom.
Mindezt nem panasznak szántam, csak szerettem volna érzékeltetni, hogy az ember önhibáján kívül is kerülhet olyan helyzetbe, ahonnan már kimondhatatlanul nehéz visszakapaszkodni. Volt úgy , hogy utcára kerülünk, hogy nem volt mit ennünk, de ami a legfontosabb, mindig összetartott bennünket a szeretet és a vágy, hogy valaha egyszer majd jobb legyen. Hogy lesz-e, az meg majd kiderül.
Elmesélné történetét? Segítségre szorul? Van egy hasznos ötlete? Írjon a szegenyekvagyunk@gmail.com címre !!
Az alábbi témákban várjuk a leveleket:
- Elszegényedés
- Kilátástalanság
- Spórolási tippek
- stb.