Olvasónk szintén egy rossz házasság miatt lett a szegénység rabja, de állítása szerint sokkal jobban megviseli a lányának a hiánya.
Elmesélné történetét? Segítségre szorul? Van egy hasznos ötlete? Írjon a szegenyekvagyunk@gmail.com címre !!
Az alábbi témákban várjuk a leveleket:
- Elszegényedés
- Kilátástalanság
- Spórolási tippek
- stb.
Tisztelt Szegény blog!
Nagyon nagy öröm számomra, hogy önök a sanyarú sorsú réteggel is foglalkoznak és van egy felület, ahol kiírhatjuk magunkból a bánatunkat és megoszthatjuk a megpróbáltatásainkat. Olvastam legutóbbi cikküket a hajléktalanná váló úriemberről, először is gratulálni szeretnék az ő kitartásához és állhatatosságához. Hagy mondjam el, a helyzetem nagyon hasonlít az övéhez, azzal a különbséggel, hogy én még nem kerültem az utcára, de én is mindenemet elveszítettem egy nő miatt.
A volt feleségemmel 17 éves korunkban ismerkedtünk meg a középiskolában, 20 évesen már összeházasodtunk és nem sokkal később megszületett a lányunk. 14 éven keresztül éltünk együtt, számomra minden szépnek és nyugodtnak tűnt, nem voltak veszekedések, még kisebb viták sem nagyon. Anyagi problémáink sem voltak, mindketten dolgoztunk, szexuális téren is klappoltak a dolgok. Legalábbis én így gondoltam. Nem jártam el naponta, sok időt fektettem abba, hogy együtt legyen a család. Egyedüli független programom a szombat délutáni közös foci volt éveken át a barátaimmal, de ez is csak kéthetente volt a programom, ráadásul nem is említette a nejem egyszer sem, hogy ez bántaná őt, sőt, támogatott, hogy sportoljak és érezzem jól magam.
Aztán 14 év közös élet után egy szerda esti napon (soha sem felejtem el), miután mindketten hazaértünk a munkából, a gyerek pedig a nagyszülőknél volt a nyári szünet miatt, kijelentette, hogy van valakije már több, mint 2 éve és válni akar. Nem voltak jelek, vagy csak nem vettem őket észre? Máig sem tudom, mindenesetre borzasztóan meglepődtem és ki is borultam. Próbáltam megbeszélni vele a gondokat, de ő már határozott, mindenképp válni akart, majd újra házasodni. Innentől a levegő puskaporossá vált otthon, de nem miattam, mert nem vagyok az a veszekedős fajta, ő volt, aki ellenségessé vált. Én titkon bíztam benne, hogy rendeződnek a dolgok, de végül eljutottunk a bíróságig és a kötelező körök után el is váltunk. A bíróságon olyan negatív kampányt folytatott ellenem, hogy a gyereket (bár a lányom szeretett volna velem maradni, de a bíróság 90 százalékban mindig az anyát választja) is nála helyezték el és mivel nem volt házassági szerződésünk és a közösen szerzett dolgokat sem ismerték el, fedél nélküli lettem, a kocsimat sem tarthattam meg, semmim sem maradt.
Szerencsére nekem volt annyi tartalékom, hogy nem szó szerint lettem hajléktalan, de mindaz, amiért 14 éven át keményen megdolgoztam, semmivé foszlott számomra. Mivel egy kis vidéki városban éltünk együtt, számomra nem maradt más út, mint a költözés, mert volt feleségem összebútorozott az én volt házamban az új férfivel és ezzel párhuzamosan mindenhol engem kezdett el szapulni. Mindez miért volt jó neki a válás után, nem tudom, de a lényeg, mennem kellett. Akinek van gyermeke, tudja, milyen nehéz egyáltalán elképzelni, hogy nem láthatja az ember nap, mint nap, és hogy nem lehet a mindennapjaiban ott, és azt is tudja, hogy egy gyerek mellett nincsenek az embernek irdatlan tartalékai. Főleg egy válást követően. Így egy ócska, koszos, rossz környéken található garzon bérleti díjára és a kaucióra futott, amely dohos, penészes volt.
Itt élek a mai napig is és valószínűleg a jövőben sem változik majd a helyzet. Bár a magyar átlag szerint keresek, de tudjuk, ez mire elég, arra nem, hogy az ember nagyon előre lépjen. A lányomat támogatnom kell, de ha nem kellene is ez volna számomra a legfontosabb az életben, legalább neki meg tudjam adni, amit a lehetőségeim megengednek. Ezt olyan szempont, amelytől nem térek el, bármi is történjen. Ugyanakkor, mindezek tükrében gyakori, hogy a hónap végén már nem igazán futja nagybevásárlásra, akadnak napok, amelyekben maximum üres, vagy a legolcsóbb párizsis zsömle a teljes lakoma, az pedig szintén igen gyakori, hogy 1-1 számlát csak késve tudok befizetni. Azt hiszem, nyugodtan sorolhatom magam a szegények közé. Nyilván lehetne egy kicsivel jobb, de olyan, mint volt, már soha. Köszönhető mindez egy olyan nőnek, akiről azt hittem ismerem, aki az első volt az életemben, és akinek szintén első voltam, akivel azt hitte együtt öregszünk meg és aki valljuk be, tönkre tette az életemet és elvette mindenemet. De ami a legjobban fáj mégis, az a lányom”elvesztése”. A szegénység kibírható állapot, a gyermeked hiánya az maga a pokol.