Olvasónk úszik az adósságban és a hétköznapi megélhetése is esetleges. Tanulni szeretett volna, de az egyetemi tanulmányai megszakadtak édesanyja betegsége miatt.
Elmesélné történetét? Segítségre szorul? Van egy hasznos ötlete? Írjon a szegenyekvagyunk@gmail.com címre !!
Az alábbi témákban várjuk a leveleket:
- Elszegényedés
- Kilátástalanság
- Spórolási tippek
- stb
Sziasztok!
Nem egyszerű nekem megírni a velem történteket, hiszen elfogadnom sem könnyű a saját hibáimat, amik hozzá vezettek jelenlegi élethelyzetemhez, másrészt a körülmények sem voltak éppen kedvezőek. Nem születtem jómódú családba, egy kis romos házban laktunk egészen 5 éves koromig a szüleimmel, akik erőn felül igyekeztek mindent megtenni értem, de hiába dolgoztak látástól vakulásig, nem jutottak nagyon előre. Aztán sikerült eladniuk a kis házat és kölcsönből, akkor még élő nagyszüleim támogatásával vettek egy másfél szobás lakást Budapest egyik peremkerületében. Habár nem volt jóhírű környék, nekem akkor óriási luxusnak tűnt. Itt jártam általános iskolába, majd gimnáziumba is, közben zajlottak körülöttünk az események.
A nagyszüleim meghaltak még a 90-es évek közepén, majd édesapám is, amikor 17 éves voltam. Mivel nincsenek testvéreim és a családból már senki más nem maradt, így ketten éltünk édesanyámmal. Nem volt könnyű. Nem azért, mintha anyukámmal nem jöttünk volna ki, nagyon is jó volt a kapcsolatunk, csak anyagilag nem tudtuk túl stabilan fenntartani magunkat. Az ő fizetése és az én alkalmi, iskola melletti munkáim nem volt elegendő. Sokszor volt, hogy kikapcsolták az áramot, nem volt meleg víz, fűtés sem mindig. Adósságok viszont annál inkább. Végül költöznünk kellett, vidékre, tudtunk venni egy pici házat abból, ami maradt.
Aztán 2 év kihagyás után elmentem egyetemre, hogy lehetőleg az én életem ennél jobban alakulhasson, de kudarccal zárult számomra. Másodéves voltam ugyanis, amikor, édesanyámnál halálos kórt állapítottak meg, így egy csapásra megváltozott minden. Mivel én voltam számára az egyetlen támasza, és sajnos állandó segítségre szorult, mellette kellett maradnom. Az állapota folyamatosan romlott, állandó műtétek, utána a lábadozás, folyamatos ellátásra, segítségre szorult és nem volt más, aki segített volna, csak én. Pedig próbáltunk járni önkormányzattól kezdve mindenhol, de sehol sem foglalkoztak velünk érdemben. Én igyekeztem mindenben mellette állni, de közben a tanulmányaimat félbehagytam. Majd a folyamatos passzív és aktív félévek után, felvett diákhitel mellett egyszer csak megszűnt a jogviszonyom. Már számítottam ugyan rá, mégis arculcsapásként értem meg az élettől. De nem tudtam tenni ellene, mert anyám, az az anyám volt, ő volt a legfontosabb. Így alkalmi, többnyire feketemunkákat vállaltam, az összes többi időmet pedig vele töltöttem és próbáltam segíteni, könnyíteni az életén.
Aztán tavaly ősszel súlyosbodott az állapota. Már nem bírt szinte mozogni sem, újra be, ki járt a kórházakba, lelkileg is összezuhant. Végül idén január elején hosszas, éveken át tartó betegség után örökre elment. Én pedig már a temetéssel is alig bírtam megbirkózni, de az igazi megpróbáltatások csak utána jöttek és jönnek mai napig. Örököltem vagy 1 millió forintos adósságot, itt a saját diákhitelem, végzetségem nincs, és nem találok munkát sem. Világos, hogy ebből nincs már nagyon kiút. Először el fogom veszíteni a lakhelyemet, mert az adósságokat be fogják hajtani rajtam (egy részét, amennyit tudnak), hogy azután mi jön, bele sem akarok gondolni. Amióta édesanyám elment, mást sem csinálok, mint munkát keresek és persze alkalmi munkákat vállalok, többnyire építkezéseken. Ez ahhoz elég, hogy a számlákat kifizessem, egyek is, ha épp tudok, de nem állít meg a lejtőn. Nem lesz tőle kevesebb az adósságom (közel 3 millió összesen) és nem lesz rendezett életem.
Tudom, felelős vagyok a saját döntéseimért. Nem kellett volna diákhitelt felvennem, de eleinte a tanulmányaimhoz kellett, a végén pedig, őszintén szólva ezzel húztuk ki édesanyámmal. Más valószínűleg erősebb, stabilabb lábakon áll, én nem. Arról nem is beszélve, hogy nálam is kialakult többféle betegség, de sanszom sincs kezeltetni őket, jelenleg a tb-t sem tudom magam után fizetni, mert akkor vagy nem jut ételre, vagy a számlákra. Tudom, hogy lehetett volna minden másként. Csak azt az egyet nem bánom, hogy édesanyámért, amit tudtam, mindent megtettem. Ezt, ha újra kezdhetném is ugyanígy vállalnám. Ha kellett pelenkáztam, etettem, fürdettem és láttam, mennyire jól esik neki, hogy mellette vagyok. De sajnálom, hogy ide jutottam.
Céljaim, ötleteim és vágyaim persze továbbra is vannak, de a lehetőségeim igen csak korlátozottak. Egyetemhez, tanuláshoz öreg vagyok már és nincs is rá pénzem. Az adósságok elleptek, de nem tudom őket rendezni. A hétköznapi megélhetésem is instabil. Van, hogy napokig teljesen üres a hűtöm, mert épp nem volt munka, nem hívtak. Kiút? Nem tudom, van-e még. Reménykedni és álmodozni nagy ritkán persze szoktam. De aztán mindig jön a kijózanodás.
P.
